Az igazság és a megoldhatatlannak látszó problémák vonzásában

Családjában ő az első jogász – meséli, de mosolyogva rögtön hozzáteszi: viszont a lánya és veje is ezt a pályát választotta és „a dinasztia-építés” elindult.

És hogy őt mi indította a jogi pályára? Mint elmondja, „hatalmasnak” mondható igazságérzetéből kifolyólag (tegyük hozzá, melyik gyermekben nincsenek meg ennek gyökerei, amiket aztán a felnőtt társadalomnak később sikerül tompítania) gyerekkorában számtalan konfliktusa volt vagy azért, mert alakoskodás nélkül azonnal kimondta, amire éppen gondolt, vagy amit éppen érzett, de a „csomagolás” hiánya miatt erre nem volt mindig fogadókészség, arról nem is szólva – emlékszik vissza –, hogy számtalan retorzió is származott abból, hogy „mások 'igazságát' sajátomként közvetítettem”.

Visszatekintve ezekre a gyermekkori élményekre, azt feltételezi, hogy már ekkor körvonalazódott benne az a kívánalom, hogy – immár a visszatekintő felnőtt megfogalmazásában - keresse és tudja is érvényesíteni a maga és mások érdekeit, oldjon meg megoldhatatlannak látszó problémákat. Így aztán a középiskola után egyenes út vezetett Pécsre, a Janus Pannonius Tudományegyetem Jogi Karának nappali tagozatára, ahol 1989-ben végzett.

Ami a világképéhez illett

Valószínűleg szorgos diák lehetett, aki már akkor komolyan vette a még csak körvonalazódó hivatás vonzását: már az általános iskolától kezdődően a nyári szünetek alatt diákmunkát vállalt, az egyetemi évek alatt pedig már szakmai igényből is közjegyző mellett, illetőleg bíróságon is dolgozott. Ahogy felidézi ezeket a fiatalkori eseményeket, a beszélgetés során, látszik rajta, egyre inkább elevenné válnak benne a felidézett, meghatározó emlékek. Lehet, hogy beszélgethetnénk a pécsi diákélet vidám és színes fordulatairól s például Tettye lankáinak tavaszi virágköntösben tündöklő, bódítóan illatos utánozhatatlan világáról... Ennek még a kísértése sem bukkan fel, mivel arról szól szenvedélyesen, milyen fontos volt az, hogy a diákmunka során a bírói szervezetet belülről is láthatta, és találkozhatott a klasszikus jogászi munka minden ágával, bírákkal, ügyészekkel, ügyvédekkel, közjegyzőkkel, sőt, képzeljem el – mondja jelentőségteljesen, mint amikor egy fiatal diáklány arról emlékezik: titkos hollywoodi favoritja, Gregory Pack válaszolt neki levelére s még egy sztárfotót is küldött neki a borítékban, amit azóta is a rózsaszín szalaggal átkötött titkos lánykori levelei között őriz - a végrehajtói ággal is, amely akkor még a bírósági szervezeten belül létezett!

Ezek után már igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy ebből a jogászi kínálatból az önállóan és függetlenül dolgozó jogászi szakma bírói és az ügyvédi hivatás tetszett neki a legjobban, mint – bepillantva egyéniségébe, tegyük hozzá, leginkább ez illet világképéhez.

A mai fiatalság már nemigen tudja, ebben az időben az ügyvédi munkaközösségek nagyon zártak voltak. Magyarul alig lehetett ebbe a szűk világba bekerülni. Így aztán bírósági fogalmazóként kezdte a pályát. Pozitív gondolkodása e visszaemlékezésben is nyilvánvalóvá lesz, amikor úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, hogy remek kollégái voltak, önzetlenül adták át tudásukat. De „a jogkereső állampolgárokkal” is rendszeres kapcsolata volt, a bírósági panasznapokat „egyedül vitte”, beadványokat szerkesztett, perek kezdő iratait foglalta írásba, ami - vonja meg visszatekintve a mérleget - rendkívül sokat segített neki a későbbi önálló munkavégzése során.

A bírói pulpituson

Csodálkozhatunk-e mindezek után, hogy a szakvizsga letétele után szinte azonnal bíróvá nevezték ki, még hozzá a büntető ügyszakba, mellesleg egy másik városba, ahol éppen üresedés volt. Az egyfelől örömteli nagy fordulat, a szakmai pályafutás ily gyors lendülete természetesen másfajta élményeket is hozott a gyakorlatban: olyan helyen kezdett ugyanis, ahol évek óta nem volt állandó bíró, így hatalmas hátralék zúdult rá. Ám - mint láttuk – a hivatásában olyannyira tudatosan elkötelezett és tettre kész fiatalember ennek ellenére kifejezetten élvezte a munkát, jó kollegiális kapcsolatban volt a bíróság elnökével, a többi bíróval és az adminisztrációt ellátó személyekkel, sőt - emeli ki ismét - a más, kapcsolódó szervezetek képviselőivel is.

És akkor jöjjön az első olyan, az emlékezés folyamából szinte meditatív módon előbukkant összegző gondolat, ami az ilyen portrébeszélgetések során meglehetősen ritka fordulat, idézzük úgy, ahogy elhangzott: „Ma már hihetetlennek tűnik az, hogy egy húszas éveiben járó fiatal nő jóformán minden élettapasztalat nélkül emberek személyi szabadságáról dönt, vagy sorsukat jelentősen befolyásoló ítéletet hoz”.

A korabeli helyzet elemzésével azonban nem állt itt meg. Megtudhattuk tőle ezt is, hogy abban az időben a legnagyobb gond a tárgyi feltételek hiánya volt. És megint egy komoly, a visszaemlékező hitelességét mélyítő újabb önkritikus hang: fájónak találta, hogy az előtte, mint fiatal ítélkező bíró előtt eljáró ügyvédek nála naprakészebbek voltak jogszabályok, technikai feltételek terén. Arról nem is szólva, idézi fel azokat az időket, hogy emellett számtalan korláttal is meg kellett küzdenie, mint pl. az alacsony költségvetés, amely már a munka színvonalára is rányomta a bélyegét. Vagy az, hogy csak előzetes engedéllyel lehetett a vádlottat fogva tartó büntetés-végrehajtási intézettel kommunikálni, és a telefonhívást a bíróság központi helyéről vagy az elnöki szobából lehetett csak intézni. Napi 8-10 órát szinte megállás nélkül kellett dolgoznia ezekben az időkben. S mint akkoriban sokak, a mindennapi körülményeket tekintve sem volt igazán elkényeztetett helyzetben: önkormányzati egy szobás bérlakásban élt, és a munkába járás napi hetven kilométert jelentett.

A kikezdett elhivatottság

Az emlékezés lehet megszépítő, lehet nagyvonalú, lehet – ritkán, valljuk be – reális. Szekrényes Gabriella ismét meglepett őszinteségével, amikor váratlan fordulattal bevallotta: a kilencvenes évek elején ezek a napi nehézségek „kikezdték elhivatottságomat”...

Mint elmondja, ez még kevés lett volna ahhoz, hogy meghozza élete legnehezebb döntését, azaz azt, hogy kérje a köztársasági elnöktől a bírói felmentését. Dolgozott tovább, ha ezzel a nehéz felismeréssel is.

Ebben az időszakban ment férjhez, majd közel a harmincadik életévéhez, hamarosan várta első gyermeke érkezését. Eközben a család építkezésbe kezdett, s az ezzel járó, egyre növekvő kiadások – ismét egy meglepően őszinte fordulat - tovább mélyítették benne a mindennapok elégedetlenségét. Mindez együtt oda vezetett, hogy végül fájó szívvel felállt a bírói székből.

És akkor két társával ügyvédi irodát nyitottak.

Egy más világban

A már ismerős őszinte visszaemlékezés jegyében elmondja, legnagyobb nehézséget az okozta számára, hogy nem rendelkezett tapasztalattal az ügyvéd-ügyfél kapcsolattartás terén. Nem találkozott korábban olyan iratokkal, nyomtatványokkal, amelyet az ügyvédi munka sajátosságai. Ám legfőbb hiányosságát akkor abban észlelte, hogy korábban a vállalkozói lét teljesen ismeretlen terület volt számára. Meg kellett tanulnia gazdálkodni a bevétellel, meg kellett tanulni adóbevallásokat készíteni és hosszú távlatokban gondolkodni. Felelősséget vállalni minden döntéséért, azokért az emberekért, akik neki, illetve vele dolgoztak.

Nagyon hosszú idő kellett ahhoz - tekint vissza erre a számára vízválasztó korszakra -, hogy először hátra merjen dőlni azzal, hogy rendezettek a viszonyai. Nagy kihívást jelentett az is számára, hogy amikor bíróként kizárólag büntetőjoggal foglalkozott a többi jogterület tekintetében - ahogy fogalmaz - „a tudást vissza kellett építeni”.

S hogy ne legyenek kétségeink, felelősen gondolkodó, hivatását komolyan vevő emberként levonta a kellő következtetést és meg is osztotta velünk: „Nem hiszek abban, hogy minden jogterületen elérhető a profizmus, a naprakész biztos tudás. Ma már egyértelműen igazolható az a döntés, hogy büntető és gazdasági joggal foglalkozva az utóbbi évekre jellemző jogszabálydömping mellett csak szakosodással lehet kellő időt fordítani egy-egy probléma megoldására.”

Megnyugtató visszaigazolásként a pályát jól ismerőtől is hallani azt, amit mindenki sejt: „Az élet addigi évei megerősítettek abban, hogy nem helyes, ha jelentős élettapasztalat nélkül kerülnek bírói székbe emberek pusztán azért, mert a végzettségüket, képzettségüket tekintve ez lehetséges. Ebből a szempontból az angolszász gyakorlatot jobbnak tartom. Véleményem szerint szükséges lenne, hogy több jogterületen tartalmas idő eltöltése és emellett bizonyos hosszabb élettapasztalat megszerzése után, mint egy kiváltságként lehessen elfoglalni a bírói pulpitust.”

Sorsalakító fordulatok

Magánéletről általában visszafogottan beszélünk bárkinek is, különösen akkor, ha beszélgetésünk a nyilvánosság számára készül. Elvben Szekrényes Gabriellánál is érvényesül ez a reflex. Mégis, mivel úgy tűnik azt is érzi, a nyilvánossággal nem csak közölhetünk dolgokat, hanem „el is beszélgethetünk vele”, hiszen a nyilvánosság is olyan emberek gyülekezete, mint amilyenek mi magunk vagyunk, kicsit többet is megtudunk róla az ilyenkor általában szokásos óvatos közléseknél. Elmeséli, hogy húszas-harmincas éveiben nemcsak hivatásbeli, de magánéleti téren is jelentős változásokat élt meg. Második gyermekét már ügyvédként vállalta. „Születése során, életmentő beavatkozásra is tekintettel, sérült kisfiam egészsége, amellyel összefüggésben, fejlesztése érdekében családunk kénytelen volt lakóhelyet változtatni, Budapestre költöztünk. Az elmúlt két évtizedben gyakran hallottam barátoktól, kollégáktól, hogy képtelenség a választott hivatás mellett, azt menedzselve, a család egységét fenntartani, háztartásokat vezetni, szülőket gondozni, gyermekeket nevelni és némi „énidőt” is kiszorítani. Én magam úgy gondolom, ha az embernek másodpercre be van osztva az ideje, nem gondol a nehézségekre, megtalálja az élet minden területén azt az örömforrást, ami továbblendíti a következő feladatra.”

Házastársával „szoros szövetségben” vannak, figyelnek egymásra, környezetünkre. Gyermekeik már felnőttek és „bár a fiam mindig ott lesz mellettünk”, nagyon büszke arra, amit közösen elértek.

Nincs megkülönböztetés

Mint utána érdeklődve kollégáitól is megtudtuk, szakmai életében is folyamatos a fejlődés, a Heves Megyei Ügyvédi Kamara elnökségi tagjaként második ciklusát tölti. Nagy hangsúlyt fektet a továbbképzésre, erőteljes támogatója a kötelező továbbképzési rendszernek. Ma is, mint pályafutása kezdete óta szívesen olvassa a jogi tárgyú kiadványokat, elemzi és beépíti mindennapi munkájába az új ismereteket.

Azon ügyvédek közé tartozik, akinek napi szinten vannak tárgyalásai. Amikor sorozatunkban megszokott visszatérő kérdéseinkkel hivatásgyakorlása és nő-mivolta összefüggései felől érdeklődünk, megtudjuk tőle, hogy „nemtől függetlenül” jelentős számú kollégával tart gyakori szakmai kapcsolatot. „Nem tudok különbséget tenni férfi és női ügyvéd szakmai kvalitása között, én a különbséget nem a nemekben látom, ahogyan a fővárosi és a vidéki ügyvéd között sem, hanem a felkészültségben, hozzáállásban.”

Úgy vélekedik, hogy az ügyvédek is emberek, eme entitás minden jó és rossz tulajdonságával. Szerinte a természet ebben a körben is szelektál, akinek a hozzáállása, felkészültsége nem megfelelő, az ügyfélkör, a bevétel csökkenésében maga fogja tapasztalni a negatív változást, vagy ne adja Isten szabályszegés következményeként viselnie kell a következményeket, legrosszabb esetben a pályát is el kell hagynia.

Ő is azon nő-ügyvédek közé tartozik, akik női mivoltukat soha nem élték meg hátrányként hivatásuk gyakorlása során, hátrányos megkülönböztetésben sem volt részem soha. Előnyösben sem, teszi hozzá mindjárt mosolyogva. Úgy gondolja, a kellő fellépés, a szakmaiság kinyilvánítása elfeledteti „az ügydöntő szerv képviselőjével” vagy ellenérdekű féllel, hogy melyik nem képviselőjével áll szemben.

Azt azért hozzáteszi mindehhez: az ügyvédi karban azonban a tisztségviselők többsége férfi. Hasznosnak tartaná az arányokon változtatni, több nő-vezetőt „döntési pozícióba emelni”, „kihasználva a női nem érzékenységét, gondolkodását”. Bár reflexszerűen mindjárt bennünk ágállt a kérdés, vajon az „arányosítás” vagy „az alkalmasság” legyen a szempont, de ezt most félretettük, mivel a téma olyan nagy, hogy az külön országos kamarai, szakmai vitát, beszélgetést érdemelne…

Legyőzhető kihívások

Ami az ügyvédség jelenét s abból egyenesen következtethetően közeljövőjét érinti, úgy látja, hogy az utóbbi évtizedben történt nagyarányú jogszabályváltozás jelentősen megnehezítette életüket, nagyarányú többletfeladatot rótt a szakmára azzal, hogy azokat be kell építeniük mindennapi gyakorlatukba. Úgy látja, ezen azzal lehet segíteni, hogy el kellett felejteni a rutin-munkavégzést, ma már elengedhetetlen az ügyekre többletráfordítást tervezni mind időben, mind energiában. Nem tagadja, az elektronikus ügyintézés beépítése a mindennapokba erős kihívást jelentett számára, ma már azonban kifejezetten élvezi az eljárások érdemi gyorsítására, egyszerűsítésére, költséghatékonyságára gyakorolt hatását.

Gondként érzékeli, hogy tapasztalatai szerint az ügyvédtársadalom nem értékeli eléggé a megszerzett kiváltságaikat, például a kötelező képviselet, az ellenjegyzés meglétét. „A politikától való erős függés folyamatos óvatosságra int bennünket és motivál a pontos munkavégzésre” - teszi hozzá nyomatékkal.

Ami neki sikerült

Ami saját további pályafutását illeti, bizakodó. Bízik abban, hogy sikerült egyensúlyt teremtenie a hivatás és a magánélet, a család között, és bár van benne hiányérzet, tudatosan elhessegeti magától a negatív gondolatokat, „mindig előre nézek, a nehézségekre megoldandó feladatként tekintek.”

Úgy gondol az elmúlt több, mint harminc évre, hogy reményei teljesültek, teljes, boldog évtizedek vannak mögötte. „Gyermekeimnek mindig azt hangsúlyoztam, hogy olyan szakmát válasszanak, amit hivatásszerűen tudnak gyakorolni, évtizedek múltán is örömmel keljenek fel reggelenként, hogy az aznapi feladatokat megoldva újabb és újabb sikerélményt tudjanak esténként összegezni.”

Neki sikerült.