Miként azt dr. Timár Balázs az MTA TK JTI tudományos segédmunkatársa
a Familiarizmus és szolidaritás – példák és tapasztalatok a
bíróságok működésében című véleménycikkében írta: az
első hullám idején még az volt az érdemi kérdés, hogy a
polgári igazságszolgáltatásnak lett volna-e lehetősége arra,
hogy a bíróság akadályoztatására hivatkozva megállapítsa az
eljárás félbeszakadását. A bíróságokon a kezdeti, kívülről
olykor kaotikusnak tűnő szabályozási dilemmák lecsengése után
utat tört a távollétben történő tárgyalás, melynek során
amit csak lehetett, írásban, vagy – jellemzően – Skype útján
tárgyaltak. A járvány első hulláma nyomán bevezetett
intézkedések összességében helytállóak voltak, a bíróságok
tulajdonképpen működtek, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja,
hogy ahol csak lehetett, igyekeztek a feleket emlékeztetni a
korlátlan szüneteltetés lehetőségére.
Ennek ugyanakkor olyan következménye volt, amellyel feltehetően
számoltak: számos tárgyalás torlódott, a bíróságok egymással
nem kommunikálva (tegyük hozzá sietve: ez nem is feladatuk) tűztek
tárgyalásokat, így a jellemzően egyéni ügyvédként dolgozó
jogi képviselők számára a folyamatos helyettesítés jelenthetett
egyedüli kiutat, valamint a kollegialitásból fakadó közös
halasztási kérelmek. Nehezítette az eljárásokat, hogy –
szemben a bírókkal és ügyészekkel – az ügyvédi kar tagjai
nem kaptak soron kívül oltást, így alappal tűnhetett úgy, hogy
a bíróság részéről az akadály elhárult, vissza lehet térni a
megszokottakhoz. Hozzá kell tenni, hogy az alsóbb szintű bíróságok
soha nem látott rugalmassággal viseltettek az igazolási kérelmek
iránt, mellyel sikerült kompenzálni az átoltottságból fakadó
különbségeket.
Ezt sikerült felülírnia a Kúriának, amikor olyan döntést
hozott, amely a jogi képviselő igazolási kérelmének
elutasításával járt. Önmagában nem az elutasítás volt,
amelyen fennakadtak az ügyvédek, hanem az indokolás. A
Kpkf.VI.39.408/2021/2. sz. végzésének megítélését jól
mutatja, hogy közzététele után órákon belül eltávolították
nemcsak a Kúria honlapjáról, hanem a különböző jogtárakból
is, s utána mindössze egy kommüniké maradt, hogy a Kúria
kollégiumai a „panaszokra tekintettel” elkezdték áttekinteni
az igazolási kérelmekkel kapcsolatos gyakorlatot. Erről azóta nem
olvasni semmit, pedig a főbb megállapításai, miszerint az eljáró
ügyvédnek „számolnia kell a fertőzés vagy a karantén
bekövetkezésének lehetőségével, akár a jogorvoslati határidő
utolsó napján is” még jogértelmezési kérdést is felvetnek –
elvégre a határidő természetéből fakadóan olyan időtartam,
amelyben nincs különbség az első, az ötödik, vagy az utolsó
napja között.
Alapvetően tehát nem arról van szó, hogy a hivatásrendek
képviselői valamiféle szívességi alapú, személyhez fűződő
rendszer kiépítésében volnának érdekeltek, sokkal inkább
arról, hogy a kollegialitást – egykor – kvázi vertikálisan is
értelmezni lehetett. Önmagában tehát azzal nincs gond, ha jelen
esetben a legfőbb bírói szerv úgy ítéli meg, hogy az eljáró
ügyvédnek minden eshetőségre fel kell készülnie, még csak
azzal sem, hogy ezt írásba adja, hanem azzal, ahogyan megírja és
közli.
Az Alaptörvény 28. cikke értelmében a bíróságok a
jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok
céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A
jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a
jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy
módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe
venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell
feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő,
erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Érthető tehát a
felháborodás.
Hangsúlyozottan csak illusztráció gyanánt érdemes példákkal
színezni az elmondottakat. Tételezzük fel, hogy a sajtóban olyan
cikkek jelennek meg, amelyek a bíróságok függetlenségét vonják
kétségbe. Ilyen esetekben mi sem természetesebb, mint az, hogy az
egyes hivatásrendek képviselői az államtól való távolságuk és
hagyományaik függvényében kiállnak a megtámadott mellett.
Az ügyvédi hivatásrend esetében eddig mindössze két alkalommal került sor olyan esetre, amikor ki kellett állni a kamarai tagok védelmében. A bíróságok esetében már más a helyzet, hiszen – főleg büntetőeljárásokban – bizonyosan több az olyan eset, amikor a bíróság által megállapított tényállás, ítélet nem találkozik a társadalom úgynevezett igazságérzetével. Ekkor minden fény a bíróságokra, ill. újabban a mainstream médiában is az egyes bíróra kerül, akinek – nagyon helyesen – nem áll módjában védekezni a közvéleménnyel szemben – nem is dolga. Bajban is volnánk, ha kellene. Ekkor értékelődik fel a szolidaritás és a kollegialitás, amely abban különbözik a familiaritástól, hogy nem valamiért cserébe lépek fel a másik védelmében, hanem abból a megfontolásból, hogy az kötelességem, hiszen kollégák vagyunk.
Ez utóbbit húzta keresztbe a Kúria a már fent hivatkozott
határozatával, melynek alaposabb ismertetését nehezíti, hogy sem
a jogtárakban, sem a Kúria egyébként kellően felhasználóbarát
keresőjében sem lelhető fel, ami álláspontom szerint hatalmas
hiba volt. Ezek természetesen csak példák, így érdemes őket
ekként kezelni, de ennek alátámasztásául álljon itt példaként
egy eseti döntés a közelmúltból. A Kúria 2018-ban mondta ki
(BH2018.236.), hogy az ügyvéddel szembeni elvárás hivatásának
gyakorlásakor, hogy más hatóságok tagjainak adja meg a kellő
megbecsülést és tiszteletet, amelyet saját hivatásával szemben
is elvár.
Az ügyvédi tevékenység ellátása során ezért az ügyvédnek a véleménynyilvánítási joga korlátozott, e korlátozás a szakma sajátosságaiból eredően az erkölcsök, mások jó hírneve vagy jogai védelmének fenntartása érdekében szükséges és indokolt. Szükségesnek tartotta hozzáfűzni mindehhez a Kúria, hogy az internetes tartalmakon és a közösségi oldalakon nem ritka, hogy ügyvédek vélt vagy valós sérelmeik okán kritikát fogalmaznak meg a hatóságok, bíróságok működése, tevékenysége vonatkozásában. Ezzel szemben generálisan, érzékelhetően a Kamara nem kíván fellépni. Ugyanakkor, ha ezt a magatartást az ügyvéd konkrét ügyben, kvázi ügyfele képviseletében teszi meg és ezt az érintettek panasz tárgyává teszik, az ügyvédnek viselnie kell az etikai, fegyelmi normákat sértő eljárása következményeit. Hogy egy-egy eljárás mely szereplője miként értékeli a másik fél magatartását, s elérhető-e, hogy kétirányú legyen ez a fajta felelősség, az más kérdés.
A fentiekből látszik, hogy a kölcsönös tisztelet, ha úgy tetszik, a kollegialitás írásban létezik, hivatkozható a megfelelő keretek között. Innen már csak egyet kell továbblépni, hogy megértsük:
nem szívességről, hanem kölcsönösségről van szó. Nem kiszolgáltatottságról, hanem együttműködésről. Amiként a példák sem feltétlenül alátámasztásul, mintsem inkább illusztrációul szolgálnak egy-egy téma vizsgálata során.
Az ősz ugyan beköszöntött, s vélhetően a negyedik hullám is
megérkezett, még ha az erről szóló gondolatokért olykor
magaslesre is kell állni. Az elmúlt időszak egyetlen hivatásrend
számára sem hozott megnyugvást, mostanra inkább csak belerázódott
mindenki. Számos példát lehetne felhozni, igaz, a példákkal
mindig a baj van, hiszen megeshet, hogy tévesen forrásként,
hivatkozásként tekintik. Meggyőződésem, hogy ha egyet mindenki
hátralép, megfelelően értelmezi az olvasott, hallott
gondolatokat, jogalkalmazásunk is drasztikusan javulhat – bár
problémás lenne, ha ezt is bírósági határozatba kellene
foglalni.
Igaz, kevésbé lenne problémás, mint az, hogy az Alaptörvényben van – zárta sorait a szerző.
