Dr. Hack Péter, a jogi kar büntető eljárásjogi
tanszékének vezetője dermesztő adatokat közölt - amint arról a 444.hu beszámolt. Az Egyesült
Államokban működő Innocence Project DNS bizonyítékok alapján
igyekszik elérni jellemzően halálra vagy súlyos börtönbüntetésre
ítélt emberek felmentését. Alapításuk éve (1992) óta 362
tévesen elítélt embert szabadítottak ki, és eseteik 72
százalékában a téves ítéletnél szerepet játszott, hogy egy
vagy több tanú tévesen azonosította az ártatlanul elítéltet a
bűncselekmény tetteseként. Ezzel együtt végképp érthető,
miért akarja minden erejével egyedivé tenni magát az, aki téves
tanúvallomás miatt kapott igazságtalan ítéletet.
A móri ügyben például az egyik szemtanú, aki a rablás idején be akart menni a fiókba, de az ajtóban álló egyik tettes elküldte a helyszínről, első kihallgatásán arról beszélt, hogy kifejezetten magas embert látott a banknál. Az ügy tárgyalásán viszont - tévesen - az átlagos testalkatú Kaiser Edét azonosította a tanú, hiába próbálta a férfi ügyvédje felhívni a figyelmet arra, hogy Kaiser nem is olyan magas. Később, mikor a valódi elkövetőket elfogták, kiderült, hogy Weiszdorn Róbert állt a bank ajtajában, vele találkozott a tanú, és ő valóban több mint 2 méter magas. Egyszerűen az történt, hogy az első eljárásban Kaiser ült a vádlottak padján, róla “mondta mindenki”, hogy ő az egyik tettes, és ez torzította a tanú emlékeit, még ha az első kihallgatásán jól is emlékezett.
Dr. Hack Péter büntető eljárásjog kurzusának elején minden évben leteszteli a hallgatókat: a második órán egy kérdőívet kell kitölteniük a 24 órával korábban tartott első órával kapcsolatban. Hogy milyen nyakkendőt viselt vagy meddig beszélgetett az óra elején valakivel az osztály előtt? Ez megmutatja a diákoknak, mi a probléma a tanúvallomásokkal: az emberek a 24 órával korábban történt dolgokra sem tudnak pontosan visszaemlékezni, sőt, amikor olyan eseményre kérdez rá, ami meg sem történt: mennyi ideig beszélgetett az óra elején egy emberrel, akivel egyáltalán nem is beszélgetett, akkor a teszten felkínált három válasz (két perc, négy perc és hat perc) közül a legtöbben a középsőt választják. Ezekben az esetekben a hazugságvizsgáló sem segítene, mert a tanúk többnyire nem akarnak senkit félrevezetni, egyszerűen rosszul emlékeznek, akár egy olyan dolog részleteire is, ami meg sem történt.
Mindebből pedig az következik, hogy
az igazságszolgáltatásnak nagyon óvatosan kell eljárnia azokban az esetekben, ahol valaki bűnösségét “csak” a tanúvallomás támasztja alá.
Nem csupán a szemtanúk járulhatnak hozzá egy téves ítélethez, a beszélgetésen említették a közvélemény és a sajtó nyomását, ami például a móri eljárást is befolyásolhatta. Ez klasszikus este annak, amikor olyan brutális és felháborító a bűncselekmény, hogy a közvélemény gyors reakciót vár, ami pedig rossz dinamikába terelheti az eljárás minden résztvevőjét a rendőrségtől az eljáró bíróság.
Az is rontja az esélyeket, ha a vádlott egy népszerűtlen kisebbségi csoporthoz tartozik. Ennek klasszikus példájaként az IRA terrorcselekmények miatt Angliában ártatlanul elítélt íreket hozták a beszélgetésen, de itthon például a gyűlölet-bűncselekmények bírósági megítélésénél látszik tisztán, mennyit számít, ha roma ember áldozata vagy elkövetője egy ilyen cselekménynek.
Téves ítéletet eredményezhet a “hatóságok jószándékú korrumpálódása” is, mikor egy rendőr vagy ügyész azt gondolja, hogy a személyes meggyőződése (érzi, ki volt a tettes) pótolja a bizonyítékokat. Szerepet játszanak még a rendőrségi és ügyészségi hibák, ilyen lehet például amikor az ügyészség megpróbálta megszüntetni a volt barátnőjét lúggal megcsonkító orvos elleni az eljárást, de a kétes szakértői vélemények is.
Szintén az amerikai Innocence Project adatai szerint a tévesen elítélt emberek 27 százaléka hamis beismerő vallomást tesz, tehát úgy veszi magára a bűncselekményt, hogy azt nem követte el. Az ilyen esetek egy része mögött a kihallgatásokon alkalmazott pszichés nyomás lehet, épp ezért fontos, hogy ügyészségi utasításra már Magyarországon is felveszik a beismerés körüli alkukat.
A beszélgetés résztvevői nagyjából egyetértettek, hogy
ami itthon leginkább hiányzik, az a téves ítéletekkel való szembenézés, a hibák elemzése. Hack azt mondta, hogy tudomása szerint utoljára az 1983-ban történt szolnoki gyermekgyilkosság téves ítéletét dolgozták fel alaposan a Bűnügyi szemlében, az 1980-as években. Hack az előadás után a 444-nek azt mondta: nem tud róla, hogy létezne Magyarországon statisztika azzal kapcsolatban, hogy hány téves ítélet születik, erre szerinte legfeljebb az állam által fizetett kártalanítások számából lehetne következtetni.
Ezzel kapcsolatban az is elhangzott, hogy a nagy nyilvánosságot kapott esetek után készülnek ugyan elemzések például újságírók vagy az eljárás egyes résztvevői által, de az ilyen munkák nehezen tudnak objektívek maradni:
a rendőrség csak a rendőrség felelősségét állapíthatja meg hitelesen, minden más következtetésnek az a hangulata, hogy csak a mundér becsületét védik. Nyilván ugyanez igaz az ügyészségre vagy a bírói szervezetre is, intézményesült, valóban független felülvizsgálat pedig nincs a rendszerbe építve.
Arról is szó volt, hogy
a bírák szakmai előmenetelét ma sokkal inkább befolyásolja, milyen gyorsan zárnak le ügyeket, mint az, hogy hány ítéletüket helyezik később hatályon kívül.
Itt még dr. Hack Péter próbált
optimistább képet festeni: a rendszeres bíró vizsgálatok során
igenis figyelembe veszik a hatályon kívül helyezések arányát,
és a beszélgetésen résztvevő egyik bíró jelezte, hogy kevésbé
hangsúlyosan, mint az eljárások gyorsaságát.
