2018. június 1-jei határozatával a Staatssecretaris van Justitie
en Veiligheid (igazságügyi és biztonsági államtitkár,
Hollandia; a továbbiakban: államtitkár) megállapította, hogy a
lengyel állampolgárságú FS jogellenesen tartózkodik Hollandia
területén, mert már nem felel meg a 2004/38 irányelvnek a három
hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogra vonatkozó 7.
cikkében előírt feltételeknek, és kötelezte őt a holland
terület elhagyására. Az e határozattal szemben FS által
benyújtott panaszt az államtitkár a 2018. szeptember 25-i
határozatával (a továbbiakban: kiutasítási határozat)
megalapozatlannak nyilvánította. Az államtitkár az önkéntes
távozásra négyhetes határidőt állapított meg, amely 2018.
október 23-án járt le, és amelyen túl FS a jogellenes
tartózkodása miatt kitoloncolható. FS mindenesetre legkésőbb
2018. október 23-án hagyhatta el Hollandia területét, mivel a
német rendőrség ebben az időpontban bolti lopás miatt
letartóztatta. FS azt állította, hogy a holland határ közelében
Németországban lakik.
FS azt is kifejtette, hogy marihuána függősége miatt naponta
utazik Hollandiába azért, hogy ott marihuánát vásároljon. 2018.
november 22-én FS-t lopás miatt elfogták egy hollandiai áruházban.
Letartóztatását és rendőrségi őrizetbe vételét követően az
államtitkár FS-t a származási országába való kitoloncolás
céljából idegenrendészeti őrizetbe vette. E határozatot annak
kockázata indokolta, hogy FS kivonja magát az idegenrendészeti
ellenőrzés alól, és elkerüli vagy meghiúsítja távozásának
előkészítését vagy a kitoloncolási eljárást.
2018. decemberi ítéletével a rechtbank Den Haag, zittingsplaats
Groningen (Groningenben eljáró hágai bíróság, Hollandia) mint
megalapozatlant elutasította az FS által az őrizetet elrendelő
határozat ellen benyújtott keresetet. Ezen ítélettel szemben FS
fellebbezést nyújtott be a Raad van State (államtanács,
Hollandia), a kérdést előterjesztő bíróság előtt. E bíróság
rámutatott, hogy az FS-sel szemben hozott kiutasítási határozat a
tartózkodási irányelv 15. cikke értelmében vett kiutasítási
határozat. Ugyanezen bíróság szerint FS Hollandiába való
visszatérését követő őrizetbe vételének jogszerűsége attól
a kérdéstől függ, hogy őrizetbe vételének időpontjában ismét
rendelkezett-e tartózkodási joggal. Következésképpen a Bíróságot
arra kérték fel, hogy határozzon azokról a körülményekről,
amelyek között a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi
okoktól eltérő okok miatt kiutasítási határozattal érintett
uniós polgár új tartózkodási jogra hivatkozhat a fogadó
tagállamban.
A Bíróság nagytanácsban meghozott ítéletében kimondja, hogy az
uniós polgárnak a fogadó tagállam területéről való
kiutasítására vonatkozó, a tartózkodási irányelv 15. cikkének
(1) bekezdése alapján azzal az indokkal hozott határozat, hogy
ezen uniós polgár már nem rendelkezik ezen irányelv alapján e
területen ideiglenes tartózkodáshoz való joggal, nem minősül
teljes mértékben végrehajtottnak azon egyszerű ténynél fogva,
hogy az említett uniós polgár fizikailag elhagyta az említett
területet a kiutasítási határozatban az önkéntes távozásra
előírt határidőn belül. A Bíróság szerint továbbá ahhoz,
hogy ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján az ugyanezen
területen való új tartózkodási jog illesse meg, az ilyen
kiutasítási határozattal érintett uniós polgárnak nem csupán
fizikailag el kell hagynia a fogadó tagállam területét, hanem az
e területen való tartózkodásának is ténylegesen véget kell
vetnie, oly módon, hogy az említett területre való
visszatérésekor nem tekinthető úgy, hogy tartózkodása valójában
az ugyanezen területen való korábbi tartózkodásának folytatása.
A Bíróság álláspontja
E következtetés levonásához a Bíróság először is azt vizsgálja, hogy az uniós polgárnak a fogadó tagállamból való fizikai távozása önmagában elegendő-e ahhoz, hogy a vele szemben a tartózkodási irányelv 15. cikkének (1) bekezdése alapján hozott kiutasítási határozatot teljes mértékben végrehajtottnak lehessen tekinteni.
E tekintetben a Bíróság megjegyzi, hogy az ilyen kiutasítási határozat időbeli hatálya nem tűnik ki ezen irányelv szövegéből.
Ezt követően, tekintetbe véve e rendelkezés célját, az összefüggéseket, amelybe illeszkedik, valamint magának az említett irányelvnek a célját, a Bíróság megjegyzi, hogy a fogadó tagállam azon lehetősége, hogy kiutasítsa a területén már nem jogszerűen tartózkodó uniós polgárt, a tartózkodási irányelv azon sajátos célkitűzéséhez kapcsolódik, amely annak elkerülésére irányul, hogy az uniós polgárok és azok családtagjai indokolatlan terhet jelentsenek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére az ideiglenes tartózkodásuk ideje alatt.
A Bíróság ezenkívül rámutat, hogy az olyan értelmezés, amely azt mondja ki, hogy az uniós polgár fizikai távozása önmagában elegendő a kiutasítási határozat végrehajtásához, ezen uniós polgár számára annak lehetővé tételéhez vezetne, hogy több, egymást követő ideiglenes tartózkodásra hivatkozzon valamely tagállamban annak érdekében, hogy valójában folyamatosan ott tartózkodjon, miközben az ilyen polgár nem tesz eleget a huzamos tartózkodási jog tartózkodási irányelvben előírt feltételeinek.
A Bíróság
szerint az ilyen értelmezés nem állna összhangban a tartózkodási
irányelv tágabb összefüggéseivel, amely a fogadó tagállam
területén történő tartózkodáshoz való jog vonatkozásában
fokozatos rendszert írt elő, amely a huzamos tartózkodás jogához
vezet.
Emellett a Bíróság szerint a kiutasítási határozat
végrehajtására az annak közlésétől számított legalább egy
hónapos határidő biztosítása – mivel lehetővé teszi a szóban
forgó polgár számára a távozásának előkészítését –, a
tartózkodási irányelv 15. cikke (1) bekezdésének azon
értelmezése mellett szól, amely szerint a kiutasítási határozat
végrehajtására akkor kerül sor, amikor e polgár ténylegesen
véget vet az e területen való tartózkodásának.
Másodszor a Bíróság hasznos iránymutatással szolgál a kérdést előterjesztő bíróság számára ahhoz, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita összes körülményének átfogó értékelése alapján meg tudja határozni, hogy a szóban forgó uniós polgár ténylegesen véget vetett-e a fogadó tagállam területén való tartózkodásának oly módon, hogy a vele szemben hozott kiutasítási határozatot teljes mértékben végrehajtotta.
E tekintetben a Bíróság mindenekelőtt kimondja, hogy az ilyen polgár számára annak előírása, hogy minden esetben köteles távol maradni a fogadó tagállamtól, például három hónapos időtartamig, annak érdekében, hogy ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján e tagállam területén való új tartózkodási jogra hivatkozhasson, ezen alapvető jog gyakorlásának olyan korlátozás alá rendelését jelentené, amely sem a Szerződésekben, sem ezen irányelvben nem szerepel.
Mindazonáltal az e személy által a kiutasítási határozat meghozatalát követően a fogadó tagállam területén kívül töltött időtartam bizonyos jelentőséggel bírhat, minél hosszabb ugyanis az érintettnek a fogadó tagállam területétől való távolléte, az annál inkább alátámasztja a tartózkodása megszüntetésének tényleges jellegét.
Egyébiránt az általa nyújtott többi hasznos iránymutatás között a Bíróság hangsúlyozza azon tényezők összességének jelentőségét, amelyek az érintett uniós polgár és a fogadó tagállam közötti kapcsolatok megszakadását igazolják, mint például a bérleti szerződés felmondása vagy a költözés.
A Bíróság pontosítja, hogy az
ilyen tényezők relevanciáját az illetékes nemzeti hatóságnak
az érintett uniós polgár sajátos helyzetét jellemző összes
konkrét körülmény fényében kell értékelnie.
Végezetül a Bíróság pontosítja a kiutasítási határozat végrehajtása elmulasztásának következményeit.
Ezzel kapcsolatban a Bíróság jelzi, hogy ha e vizsgálatból az tűnik ki, hogy az uniós polgár nem vetett véget ténylegesen a fogadó tagállam területén való ideiglenes tartózkodásának, e tagállam nem köteles az e polgárral szemben már meghozott kiutasítási határozatot megalapozó ugyanazon tények alapján új kiutasítási határozatot hozni, hanem az előbbi határozatra támaszkodhat annak érdekében, hogy e polgárt a területének elhagyására kötelezze.
Mindazonáltal a Bíróság pontosítja, hogy a körülményekben beállt jelentős változás, amely lehetővé tenné az uniós polgár számára, hogy teljesítse a tartózkodási irányelv 7. cikkében előírt, a három hónapot meghaladó tartózkodásra vonatkozó feltételeket, megfosztaná a vele szemben hozott kiutasítási határozatot minden joghatásától, és annak végre nem hajtása ellenére azt követelné meg, hogy az érintett tagállam területén való tartózkodását jogszerűnek tekintsék.
A tagállam azon lehetőségét illetően, hogy az uniós jogban az
ilyen ellenőrzésekkel kapcsolatban előírt korlátozások
ellenére, ellenőrizze a kiutasítási határozat teljes mértékű
végrehajtását, a tartózkodási irányelv bizonyos
rendelkezéseinek célja az, hogy lehetővé tegyék a fogadó
tagállam számára annak biztosítását, hogy más tagállamok
állampolgárainak a területükön való ideiglenes tartózkodása
megfeleljen ezen irányelvnek.
A Bíróság legvégül kimondja, hogy az uniós polgárral szemben a tartózkodási irányelv 15. cikkének (1) bekezdése alapján hozott kiutasítási határozatra vele szemben nem lehet hivatkozni, amennyiben az ezen irányelvnek az fogadó tagállam területére való beutazás jogát előíró 5. cikke alapján e polgár az ott-tartózkodástól eltérő célból eseti jelleggel kíván beutazni az említett területre.
