A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki - írja emlékező cikkében Nyári Krisztián az index.hu-n -, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogásznak a barátai.
A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak - Emanoil Gojdunak - született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.
Középiskolai tanulmányait a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az az egri éseki gimnáziumban végezte, majd a nagyváradi és a pozsonyi jogakadémián tanult. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd három évig Vitkovics Mihály mellett patvaristáskodott. Grabovszky Atanáz szalonjában megismerkedett a fővárosi macedoromán családokkal és az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, valamint barátságot kötött Andrei Șagunával. 1826-ban néhány magyar nyelvű verse megjelent a Szép-Literatúrai Ajándékban.
Ugyanezen évben önálló ügyvédi irodát nyitott. Különösen bűnvádi perekben szerzett hírnevet és nagy vagyont gyűjtött. 1827-ben a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet. 1832-ben feleségül vette a budai cincár kereskedőcsaládból való Anastasia Pometát.
Változatos ügyvédi, üzletemberi (egyebek mellett a pest Király utcai híres-neves Gozsdu-udvar megalapítója), alapítvány létrehozó jótékonysági és politikai pályafutása során 1861-ben, a román többségi lakosságú Krassó vármegye főispánjává nevezték ki, majd a főrendiház főjegyzője lett.
Ekkor tartotta híres beszédét a két nép összetartozásáról. A megbékélést hirdető szavakat nem mindenki hallgatta szívesen - idézi fel Nyári Krisztián a történteket -, Vincențiu Babeș román politikus például rossz románnak nevezte, aki a magyarok kegyéből került a posztjára.
Gozsdu Manó indulatos, egyben szenvedélyes válaszban vallotta meg a két néphez való kettős kötődését: „Én (…) kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész föld kerekségén jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. (…) Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni.”
Ez a román-magyar kettősség egész élete folyamán - 1870-ben halt meg - elkísérte, emeli ki egyebek között a róla emlékező cikkben a Szeretlek Magyrarország.hu -: miközben román nemzetiségű hivatalokat és ügyeket vállalt el ügyvédként és jegyzőként, vallásos emberként pedig támogatta a román ortodox egyházat, mégis egyfajta híd szerepet töltött be a magyarok és románok között.
Ebbéli tevékenysége - vajon miért is csodálkozunk ezen? - mint fentebb már utaltunk rá, csak két nemzet a magyarok és a románok (szélsőségeseinek) körében váltott ki heves ellenérzéseket.
