A Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara legutóbbi tisztújításakor az elnökjelöltek egytől egyig felvették a programjukba, hogy helyre kívánják állítani a szakértői rendszer megtépázott tekintélyét. Ugye ez nem véletlen?

– A szervezetünk pontosan húszéves. Amikor a jogalkotó a felállításáról döntött, előírta a kötelező tagságot és egy sor feladatot kamarai hatáskörbe utalt, az ehhez szükséges anyagi forrásokról ugyanakkor nem gondoskodott. Nem volt irodánk, hivatali apparátusunk, s bár folyamatos kapcsolatot kellett volna tartanunk az igazságügyi rendszer szereplőivel, a párbeszéd a legutóbbi időkig nem indult el. Ez az érdekérvényesítési lehetőségeinket is rontotta, és végül oda vezetett, hogy a több mint ötezres taglétszám 3500 körülire apadt. Aztán úgy két évvel ezelőtt mindenkinél betelt a pohár – értve ezalatt a bíróságokat, az ügyészséget, valamint a jogalkotót is. Az egyes szakértők teljesítményét elismerték, de leszögezték: ez így nem mehet tovább. Rendet kell tenni a kamara környékén.

Érdekes, hogy ezt mondja. Azt hittem, a társadalmi felzúdulás késztette önöket változtatásra, hiszen az elmúlt években több, közérdeklődésre számot tartó ügy is a szakértőkre irányította a figyelmet, és a szervezet társadalmi megítélése, hogy úgy mondjam, nem volt túl pozitív…

– Természetesen ez is hatással volt ránk. A szakértők munkájáról általában a bírósági ügyek túlnyomó többségéhez hasonlóan nem számol be a sajtó, a botrányos esetek tehát olyanok, mint a jéghegy csúcsa. Ez igaz abban az értelemben is, hogy mélyen fekvő problémákat jeleznek. Az általánosítás persze fájó volt, hiszen a szakértői rendszer egészét nem lehet kiragadott ügyeken keresztül jellemezni. Viszont ennek köszönhető, hogy az elmúlt két évben nagyobb figyelmet kaptunk, mint az azt megelőző 18-ban együttvéve, s ez elvezetett a kamara és a szakértői törvény megújulásához, amelyben kezdettől fogva részt vehettünk.

Maradjunk még a problémáknál! Hallottam olyan szakértőkről, akik évente akár ezer ügyet is elvállalnak. Nehezen hihető, hogy valaki képes ennyi esetben pontos és komolyan vehető szakvéleményt kiállítani.

– Ezen a téren óriási a szórás. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy van olyan orvos szakértő, akinek egy év alatt több száz munkája van, s mindezt megfelelő színvonalon végzi el. Hiszen a feladatok sokfélék: lehetnek egészen egyszerűek is. Másnak meg három ügye van, és az a három az egész évét kitölti, mert mindegyikhez könyvtárnyi anyagot kell átnéznie. Ettől függetlenül természetesen nem azt akarom mondani, hogy nincs olyan a rendszerben, aki túlvállalja magát, s ezért trehány munkát végez. Vannak ilyen szakértők. Ennek a megítélése és kiszűrése viszont elsősorban a bíróság feladata.

Az ügyészség részéről gyakran éri bírálat a felkérésre eljáró „magánszakértőket”, mondván, pénzért a vádlott számára kedvező véleményt fogalmaznak meg. A lapunknak nemrégiben nyilatkozó Zamecsnik Péter ügyvéd viszont erre azt mondta: az állam is megfizeti a kirendelt szakértőket, tehát az ő esetükben is érvényesülhet a megrendelő akarata. Mit gondol erről?

– Tulajdonképpen mindkét fél állításában van igazság. Mindazonáltal farizeus hozzáállásnak tartom azt, hogy amíg a vádhatóság minden további nélkül bevonhat az ügybe, mondjuk, egy informatikai szakértőt, aki a teljes tudását latba vetve igyekszik alátámasztani a rendőri-ügyészi álláspontot, addig a védelemtől egyesek ugyanezt a jogot elvitatják. Ne feledjük el, hogy a szakértő – akármelyik fél oldalán kapcsolódik is be az eljárásba – valótlant nem állíthat. Azt megteheti, hogy rámutat bizonyos problémákra, hangot ad a kétségeinek, kiemel egyes, az ügyfele számára fontos kérdéseket, mert az kétségtelen, hogy a megbízó el­várja a számára kedvező részletek felkutatását. Viszont ha a tárgyaláson a bíró feltesz egy konkrét kérdést, arra csak az igazat felelheti, szándékosan valótlant nem állíthat.

Ez kicsit úgy hangzik, mintha a bíróságokra tolná a felelősséget…

– Igen, mert egyáltalán nem mindegy, hogy miként vezetik a tárgyalást. A bíró ugyan nem szakértő, de ő az ura a pernek, és indokolt döntéssel bármelyik szakvéleményt lesöpörheti az asztalról. A megfelelő kérdések feltevésén pedig eldőlhet az eljárás sorsa.

Ha már a bíróknál tartunk, ők azt mondják: az ügyeik elhúzódása mögött nagyon gyakran az áll, hogy a rendőrség nem rendelt ki szakértőt a nyomozás során, az ügyészség pedig ennek ellenére vádat emelt, s így a tényleges bizonyítást a bíróságnak kell lefolytatnia.

– Ez sajnos létező gyakorlat, ami különösen két problémát vet fel. Az egyik, hogy a szakértői kirendelés és a vizsgálatok költségei így a bíróság büdzséjét terhelik. A másik, ami az ügyek szempontjából lényegesebb, hogy amire egy eljárás tárgyalási szakba ér, átlagosan két-három év telik el. Számos bizonyítékot akkor már nagyon nehéz, ha nem éppen lehetetlen megfelelően értékelni. A bizonytalanság pedig azt eredményezi, hogy újabb és újabb szakértőket rendelnek ki. Ez kifejezetten szörnyű például egy gyermekbántalmazásos esetnél, ahol a szerencsétlen áldozatot nem ritkán négy-öt szakértő vizsgálja meg a jogerős ítéletig. Az persze illúzió, hogy egy szakértéssel végig lehet vinni egy ügyet. Kettőre-háromra szinte mindig szükség van. A gyakorlatban viszont előfordulnak olyan extrém esetek, amikor az eljárásban összesen 17 szakértő vesz részt. Ilyenkor azért megint csak felvetődik a bíró felelőssége is. De kétségtelen, ha rögtön, amint egy bizonyíték a rendőrség kezében van, kirendelnek valakit arra, az megkönnyítené az eljárás további menetét.

Azt ugyancsak bírók mondogatják, hogy a szakértők időnként módszertani viták színterévé igyekeznek változtatni a tárgyalótermeket.

– A bíró tiszte eldönteni, hogy mit enged meg és mit nem. Sok esetben viszont elkerülhetetlen, hogy efféle szakkérdésekről beszéljünk, hiszen egy mérési módszer hatással lehet a mérés végeredményére. A törvény egyébként a szakértő felelősségtudatára bízza, hogyan dolgozik. Sajnos elég kevés úgynevezett módszertani levél van érvényben, amin szerintem változtatni kell. Több és gyakrabban frissülő útmutatásra van szükség. Az egyes szakterületeken ugyanis azért létezik az a kötelező minimum, amit illik ismerni, használni, és ha én mégis mást választok, akkor azt ehhez képest indokolni. Mert az nem baj, ha egy szakértő mondjuk fél évet Németországban tanult és ott megismerkedett egy új eljárással, amit alkalmazni is kíván, de írja le, miért döntött mellette, miben jobb az új gyakorlat. Az meg a bírón múlik, hogy elfogadja-e vagy sem.

A közvélemény számára az új szak­értői törvény legfontosabb változása talán a „minőségbiztosítási rendszer” bevezetése. Ennek értelmében ellenőrizni és véleményezni fogják a szakértők munkáját. Számít rá, hogy néhányan kihullanak majd a rendszerből?

– Ehhez a kérdéshez kétféleképpen lehet hozzáállni. Úgy is, hogy azt keressük, mi az, ami rossz, és hogyan lehet minél több fejet lenyesni. Vagy nézhetjük azt is, hogy mi az, ami jól működik, a rossz dolgokon pedig megpróbálunk javítani. A minőségbiztosítási rendszert a kamara is fontosnak tartotta bevezetni, mert kifelé garanciát ad, befelé tartást. A kamara feladata ezen a téren az, hogy megfelelő képzésekkel segítse a tagjait a szakmai felkészülésben. Akadnak, akikben szorongást kelt, hogy őt akkor most ellenőrizni fogják. De sokkal jobb, ha mi veszünk észre egy hibát, és azt segítünk orvosolni is, mintha, mondjuk, a bíróságon derül ki. Hogy lesz-e, aki ennek ellenére fennakad a rostán? Előfordulhat. 2017-től például a szakértői ügyintézés teljesen elektronikus lesz. Vannak olyan idős kollégák, akik valószínűleg azt fogják mondani, hogy ők ezt már nem akarják megtanulni. Ettől viszont nem lesznek rossz szakemberek. És hiba lenne, ha hagynánk elveszni a tudásukat és a tapasztalatukat. Mivel az új törvény bevezette a kötelező szakértőjelöltséget, azt szeretnénk, ha ők is részt vennének a következő generáció felkészítésében. A szememben ez is egyfajta minőségbiztosítás lenne.