Sem Magyarországon, sem az Európai Unió legtöbb tagállamában nem számíthat hatékony védelemre az, aki közérdekű bejelentést tesz. Gyakorlatilag önként mondunk le a korrupció elleni küzdelem egyik legerősebb fegyveréről, aztán meg kapkodunk a levegőért, amikor kiderül, hogy a világ egyik legnagyobb vállalata is csalt, méghozzá nem is akárhogyan. A Volkswagen-botrány tökéletes példája annak, mennyire gyenge lábakon áll a rendszer, ám sajnos nemhogy Magyarországon, de még uniós szinten is nagyon messze van az az idő, amikor nem a teljes ellehetetlenüléssel néz szembe az, aki bejelenti, ha felfedezett valamilyen közérdekű törvénytelenséget. hangzott el a Párbeszéd Magyarországért által jegyzett budapesti pódiumbeszélgetésen hangzott el - tudósít a Budapest Beacon.

Sokan arra kényszerülnek, hogy az eredeti otthonuktól távol, gyakran más országban próbáljanak új életet kezdeni.

A legtöbben arról számolnak be, hogy miután megtették a bejelentést, ez abban az értelemben is meghatározta az életüket, hogy egyrészt a környezetük szinte kizárólag ennek alapján kezdte azonosítani és értelmezni őket. Azok, akik azt ígérték, hogy mellettük fognak állni, idővel általában elmaradnak mellőlük, a bejelentő a legtöbb esetben az élet szakmai és személyes dimenziójában is egyedül marad.

Sok bejelentő többé-kevésbé előre látja, hogy körülbelül erre számíthat. A velük foglalkozó pszichológusok arról számolnak be, hogy a sajátos pszichológiai alkatuk, ami miatt a bejelentést mégis megteszik, legjellemzőbb vonása, hogy az átlagembereknél sokkal kevésbé képesek arra, hogy szőnyeg alá söpörjék magukban az erkölcsi konfliktusokat.

Méltó és igazságos lenne, hogy a köz megvédje, vagy legalábbis mindent megpróbáljon, hogy megvédje az ilyen embert. Ez ráadásul nemcsak erkölcsi kötelesség lenne. A köznek szüksége van ilyen emberekre.

A korrupció általában titokban történik. Szükség van hozzá hatalmi helyzetben levő emberre, aki a döntéshozói pozícióját használja jogosulatlan előnyszerzésre, és szükség van hozzá a félelemre, ami befogja azoknak a száját, akik helyzetükből adódóan óhatatlanul látják, hogy mi történik.

A korrupció leleplezésére fő szabályként akkor kerül sor, ha közülük valaki mégis úgy dönt, hogy inkább a hatalmasokkal vállal konfliktust, mint a lelkiismeretével.

Ez igaz a közszférában is, ahol alkalmasint a közpénzek sorsa, az egészségünket, biztonságunkat védő szabályozás üzleti érdekből történő elhalasztása, vagy valami hasonló a tét, és igaz a magánszférára is, ahol más jellegű ügyek vannak – olyanok, mint a hivatkozott cikk egyik példájában, egy magánvállalkozás által üzemeltetett idősotthonban, ahol például az volt a tét, hogy tisztességesen és emberségesen bánnak-e a beteg és kiszolgáltatott idősekkel.

Ha valaki látja, hogy baj van, és szól, biztos lehet benne, hogy olyanokkal kerül összetűzésbe, akiknek megvan a lehetőségük, hogy megkeserítsék az életét. Ha viszont nem szól, a disznóság megy tovább a maga útján, mert nincs más, aki leleplezze.

Ahhoz, hogy a társadalom megvédje a bejelentőt, azt sem lehet elvárni, hogy igaza legyen. A nyomozás, ami megbízhatóan megállapítja, hogy mi történt, a hatóságok feladata. A bejelentőtől nem azt kell elvárni, hogy tévedhetetlen legyen, hanem azt, hogy jóhiszemű.

Mindenekelőtt azt a lécet kellene megugrani, hogy a jóhiszemű bejelentőt a köz nevében eljáró hatóságok ne kezeljék bűnözőként. Aztán, amennyire csak lehetséges, gondoskodni kellene a védelméről. A törvénynek nemcsak úgy általában tiltania kellene a jóhiszemű bejelentőkkel szembeni bosszút, hanem a bosszúállást érdemben szankcionálni is kell, és kell, hogy legyen olyan hatóság, aminek kifejezetten feladata, hogy a bejelentőket a vegzálástól megvédje.

A bejelentőnek (és sokszor a hozzátartozóinak is) munkajogi védelemre, jogi segítségre és sokszor anyagi támogatásra van szüksége. És vannak esetek, amikor a védelem egyetlen hatékony eszköze, ha a bejelentő névtelenül tehet bejelentést.

A hatályos szabályozás szerint Magyarországon a névtelenül tett bejelentéseket a hatóságok egyszerűen ignorálhatják. Azzal is védheti magát a bejelentő, ha a hatóságok helyett egy újságírót keres fel, akiben megbízik. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha a jog maximálisan elismeri az újságíró jogát arra, hogy megvédje az információforrását, és persze akkor, ha a hatóságok nem tehetnek úgy, mintha a sajtó útján megtett leleplezések nem is léteznének.

Ezeket a dolgokat a közérdekű bejelentésre vonatkozó jogi szabályozással kell elérni. Ebből a szempontból nem állunk jól. A közérdekű bejelentésekről szóló 2013. óta hatályos törvény sok szempontból jelentős visszalépés az általa hatályon kívül helyezett (a gyakorlatban soha nem alkalmazott) korábbi szabályozáshoz képest is.

A szabályozás hiányosságairól viszonylag őszintén szólt a Nemzeti Korrupcióellenes Program februárban társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezetének a közérdekű bejelentésről szóló fejezete. Ezt azonban már hiába keresné az olvasó a kormány által elfogadott és publikált programban, egyszerűen kihúzták az egészet. (A tervezet elérhető ide kattintva: , a Program végleges, publikált változata pedig ide kattintva.)

Nem Magyarország az egyetlen ország az Európai Unióban, ahol a bejelentővédelmi szabályozás gyenge vagy hiányos. Sokakban fölvetődött a kérdés, hogy miért nem lehet egy uniós direktívában meghatározni azokat a követelményeket, amelyek a bejelentővédelem közös európai minimumát jelentenék.

Az Európai Parlament az előző ciklusban is, és már ebben a ciklusban is több alkalommal hívta fel a Bizottságot arra, hogy kezdeményezze egy bejelentővédelmi direktíva elfogadását, a Bizottság ezt minden alkalommal, lényegében indoklás nélkül elutasította. Az uniós szabályozásnak persze akkor lenne hitele, ha maguk az uniós intézmények is rendben lennének ebből a szempontból.

Az európai intézményekben dolgozó tisztviselőket a jogállásukat szabályozó jogszabály arra kötelezi, hogy vállalják a közérdekű bejelentést, ha a munkavégzésük során erre okot adó dolgot tapasztalnak. Ugyanez a jogszabály az uniós intézmények számára előírja, hogy 2014 januárjától olyan belső bejelentővédelmi eljárásokat működtessenek, amelyek megvédik a bejelentést tevő munkavállalókat, és egyben garanciát adnak a bejelentések kivizsgálására.

Az európai ombudsman februárban közzétett egy jelentést, ami azt állapította meg, hogy az általa vizsgált kilenc uniós intézmény közül mindössze kettő tett eleget ennek a kötelezettségnek. Uniós szinten sem állunk tehát jól a bejelentővédelem területén..

(Forrás: BudapestBeacon, Atlatszó.hu)

Címkép: Honoré Daumier (1808-1879) A vádlotté a szó! című karikatúrája: (részlet)