Túlzás nélkül állítható - értenek egyet a film szakmai bemutatója után megfogalmazott vélemények -: az utóbbi évek leghatásosabb történelmi drámája az Örök tél ímű tévéfilm. A Félvilág és A berni követ alkotópárosa, Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró manapság ritkán látott művészi teljesítményben mutatja be közelmúltunk egy fájdalmas korszakát, annak sosem gyógyuló sebeket okozó történéseit. Ilyen - művészi - megnyilvánulásra nemzedékek óta vár a mi társadalmunk is.

A film előállítását - eddigi legnagyobb összegű, 423 millió forintos támogatásával - a Gulág Emlékbizottság tette lehetővé.

Mint ma már köztudott (?): a II. világháború végén a győztes Szovjetunió katonai és belügyi szerveinek foglyaként kétszázötvenezer férfit és nőt hurcoltak Magyarországról a Gulág és Gupvi kényszermunkatáborokba. Akik évekkel később hazatérhettek a rabságból, nem beszélhettek szabadon a velük történtekről.

A szemekben kibeszélhetetlen fájdalom, az ajkakon feltöretlen pecsét...

Mivel a tv-film bemutatója a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjához fűződik, nem lehet nem felidézni az itthon meghurcoltak emlékét is. Ők azok - tízezrek, százezrek? - akik az ÁVÓ által begyűjtött, börtönökben, munkatáborokban foglyokként, vagy kitelepítettként, vagy folyamatos titkosrendőri zaklatások alanyaiként lettek szenvedő részesei az ember által teremtett poklok kínjainak.

Csak ami most éppen eszünkbe jut: az inotai (ma Várpalota) hőerőmű építését is politikai rabokkal - közöttük jelen sorok írójának édesapjával is - végeztették. Megjegyezzük: barakkjaiknak nyomát is alig lelni fel, tudtunkkal - bár ne lenne igazunk - még egy szerény emléktábla sem jelzi, micsoda gyalázat színhelye volt ez a terület... Vagy felemlegethetnénk a sok közül a balatonfenyvesi állami gazdaság területén végrehajtott berek-lecsapolás munkáját végző rabok feledésbe veszni hagyott történetét is.

Igen, idézzük fel csak egy pillanatra az ávós verőlegényekkel végzett "átnevelő munkával" jobb belátásra késztetető megalázottakat. A családjuktól elszakított férfiakat. És akiket még az 56-os forradalom után hosszú évekig minden egyes nagyobb "állami ünnep" előtt egy héttel az állambiztonságiak begyűjtöttek, s csak az ünnep után egy héttel engedték haza, közben pedig - úgymond világnézeti meggyőzésként naponta gumibottal végig verték a falhoz állított "megbízhatatlan elemeket", miközben ugye erre senmmiféle jogalapjuk nem volt. De hát kit érdekelt ez akkor...? És idézzük csak fel a kétségbeesett anyákat és a feleségeket. És az évtizedekre tönkretett családokat. És az érintettek gyermekeire is kiható iskoláztatási korlátozásokat: már az iskolai osztálynaplóban E, azaz egyéb = megbízhatatlan, továbbtanulásra nem ajánlható kategóriába sorolt fiatalokat. Még őket sem kímélte a "rendszer".


A "rendszer" fogságában - ki a rács egyik, ki meg annak másik oldalán

A "rendszer" ugyanis senkit sem kímélt. A "rendszer", azaz egy utópisztikus ideológiai, politikai, gazdasági idea primitív könyörtelen és kegyetlen, sztálinizmussá, rákosizmussá agysorvasztott gyakorlata.

Mindezekre visszagondolva - jelen sorok írójának bőven kijutott az imént felsorolt jelenségeket intenzíven átélni - az a rémisztő, hogy az a bizonyos "rendszer" önmagában nem létezett volna, ha nem lettek volna működtetői, akik szívből vagy színből, meggyőződésből vagy vélt, illetve valós kényszer hatása alatt, akár valmiféle haszonlesésből, nem álltak volna be a sorba koruk politikájának szekerét tolni az élet valamely szintjén. (Illyés Gyula, Egy mondat a zsarnokságról: "mindenki szem a láncban...") Tették ezt akár a keményebb "élvonalban" vagy akár "csak" a párttagság szintjén (akarva-akaratlanul, tudatosan vagy anélkül, a változások iránti remény vagy éppen reménytelenség okán), annak a kádárizmusban már - állítólag - lassan puhuló közegében. Hogy ez utóbbi mennyire bevett s egyben megengedő megközelítés, azaz lényegében a valóságot felpuhító (vitatható) álláspont, e sorok írója is rengeteg adalékkal szolgálhatna a korszak ideológiai, világnézeti - akár pl. a hazai közvélemény előtt szinte alig ismert - egyházpolitika téren is eklatánsan megmutatkozó kegyetlen, bizonyos vonatkozásban szégyenletes stupiditását illetően.

Az előttünk járó nemzedék érintettjei, a "rendszer" (ne feledjük: in concreto az azt működtető embereinek, honfitársainknak!) üldözöttjei, kárvallotjai és meghurcoltjai: szüleink, nagyszüleink, testvéreink, rokonaink - úgy élték le további életüket e nyomasztó és kibeszélhetetlen fájdalmas emlékek foglyaiként, mint belső száműzöttek. Szemükben kibeszélhetetlen fájdalom, ajkukon feltöretlen pecsét...

Megannyi sebzett élet a bűn nélküli büntetett, a megigazult, ám feloldozást, bocsánatot és elégtételt soha nem kapott szenvedő ember magányának vermében.


Múlandóak lennének alapvetőnek hitt értékeink?

De vissza a filmhez: az Örök tél története 1944 decemberében kezdődik, amikor szovjet katonák egy dél-dunántúli sváb faluból elhurcolják a munkaképes nőket - úgymond - három hét kukoricatörésre. A Gupvi (az ártatlanokat politikai hovatartozásukra való tekintet nélkül rabosító szovjet munkatáborok) világát bemutató történet szerint a filmbeli Irén (Gera Marina), aki férjét várja haza a frontról, abban a tudatban válik el kislányától és szüleitől, hogy hamarosan újra találkoznak, ám a megszállók marhavagonokba pakolják a falubeli asszonyokat és egy szovjet munkatáborba szállítják őket, hogy ott embertelen körülmények között a helyi szénbányában dolgozzanak. Még az úton ismerkedik meg egyik sorstársával, a siket Annával. A táborban kísérti meg a gondolat: az empátia itt csak a sírhoz kövezi ki az utat, a gyengeség pedig egyenlő saját halálos ítéleted aláírásával. De valóban így van ez? Valóban ennyire múlandóak alapvetőnek hitt értékeink?

Embertelen körülmények között, hóban-fagyban kell szenet bányászniuk, amíg véget nem ér a háború, vagy, ami a legvalószínűbb, tífuszban, végkimerülésben vagy éhen nem halnak.

A halál küszöbén ismerkedik meg a táborban már régebb óta szenvedő, az életben maradás okán az ügyeskedés minden csínját-bínját kitanult Rajmunddal (Csányi Sándor), a férfi pedig első látásra beleszeret a nőbe, akivel a kegyetlen körülmények között egymásba kapaszkodnak. Mégis van hát emberi érték, ami felülírja az adott pillanat - még ha reménytelenül végérvényesnek tűnő - elembertelítő kísértéseit...?

Nyomasztó, sötét film igazán emberi pillanatokkal írja kritikájában Kovács-Cohner Róbert (hu.ign.com) , amely a megtörtént eseményekbe fikciót csempészve úgy mutat reményt a reménytelenségben, hogy egy pillanatig sem válik hiteltelenné vagy giccsessé: megkésett történelmi dokumentum, szomorkás, szókimondó szerelmi történet és hiánypótló alkotás.


Még mindig terra incognita

Ha most erőszakot téve magunkon, megszakítjuk morális és esztétiaki gondolataink burjánzó sorát, s végül visszatérünk a film társadalmi összefüggéseinek ingoványos területére, fontos felidézni a film alapját képező igaz történet női főszereplője egyik (iker) gyermekének, az alapnovella szerzőjének, Havasi Jánosnak a szavait egy napokban megjelent interjúból: "a két kezemen meg tudnám számlálni azokat a történészeket, akik mélyebben is ismerik az 1944-45-ös szovjet internálások történetét, a helyszínen járt kutatókról nem is beszélve. Nem a Gulágok, a büntetőtáborok történetéről beszélek, mert Lengyel József és Szolzsenyicin novellái, regényei óta ezek irodalmilag viszonylag jól fel vannak dolgozva, sőt, a történeti irodalmuk szintén elég gazdag. És a filmművészet is tett lépéseket a „szovjetellenes tevékenység” vádjával elhurcolt, megalázott magyar nők kálváriájának bemutatásáért. No, azért túl sok mű nem készült, leginkább Sára Sándor drámai erejű filmje, A vád sorolható ide, amelyet a kritika mélyen agyonhallgatott a kilencvenes évek közepén, a rendszerváltozás nem túl nagy dicsőségére. De azokról, akiknek esetében a szovjet megszállók még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább formálisan elítéljék őket, az ártatlanul elhurcolt nők és férfiak százezreiről mindezidáig nem készült játékfilm. S ha nincs GULÁG-GUPVI emlékév és emlékbizottság, akkor most sem készült volna."

Kiengesztelődés és nem múló emlékezet

Nézzük meg a filmet.

Harag, gyűlölet és bosszúvágy ne kerekedjen felül rajtunk, mert abban élni (szeretni, gyermeket nevelni, tervezni, dolgozni, dönteni, jövőt építeni... ) nem lehet helyesen.

Nem szabad engedni, hogy ember embernek legyen a farkasa.

Nem szippanthat be bennünket ennyi történelmi tapasztalat birtokában semmilyen sunyi, galád, jogos vagy vélt félelmeinkkel zsaroló-visszaélő, majd lassan, lopakodva erőszakossá váló "rendszer".

Ugyanakkor: ne feledkezzünk meg soha mártírjainkról, szenvedéseikről.

Emélezetük legyen áldott, életük példája legyen iránymutató.

Gyermekeinknek, unokáinknak mondjuk el történetüket.

És vigyünk virágot sírjukra.